Kondoleáló levelek - 54.

Kondoleáló levelek - 54.

Nagyon sokat gondolunk Rád. 

Szeretettel: 

Eszter és Sonja

Kondoleáló levelek - 54.

                                                                               Kondoleáló levelek - 54.

                                 

Kedves Laci!

     

Ma kaptuk meg a gyászjelentést. Eddig szótlanok voltunk, magunkba zártuk a veszteség nyomán  érzett fájdalmat. A gyászjelentés a maga nemében csodálatos. Minden benne van ami fontos, amiben hiszünk s ami vigasztalást jelent. Ő igazán “megharcolta a nemes harcot és megkapja az igazság koronáját”, Nagyszerű ember volt, mindenki szerette s nehéz betegségét hősiesen viselte.

      Kalotaszentkirályon még érdeklődtünk Anyukánál  Mártikáról, de akkor nem is sejtettem, hogy ilyen közel van az elválás pillanata, még reméltünk. Neki most bizonyosan jó, fájdalom, szenvedés mentesen, - hitünk szerint -, az Idvezültek társaságában, de itt a földön nagy űrt hagyott maga után. Szerető, derűs, mindenkire mosolygó lénye nagyon fog hiányozni mindnyájunknak, Neked tudom különösen. Anyuka legnagyobb támaszát vesztette el benne.  Olyan anya és nagymama ritkaság számba megy , mint amilyen  Mártika volt, hogy még nagy betegen is állandóan foglalkozott az unokákkal és tanította minden szépre és jóra őket.

      Isten ajándéka voltál Te, Laci Neki, hisz hosszas  betegségében nagy szeretettel és hozzáértéssel álltál mellette és emberileg mindent megtettél a gyógyulás érdekében.

       

         Mártika élete teljes volt, hisz olyan szép családotok van, nagyon szerette és büszke volt a gyermekekre, unokákra. A hivatását is szerette, habár  nem volt neki könnyű a mindennapok terhe.

      Mártika velünk marad a sok sok szép emlék által, amit maga után hagyott s melyek jól megrögződtek bennünk. Kértél, hogy írjunk róluk. Ime.

       Elsö emlékem 1947-böl származik. 12 éves voltam és nagyon büszke, hogy nekem M.O.-on is vannak unokatestvéreim, akik meg is látogattak Kolozsváron, sőt fénykép is készült velük, ezek Feri és Mártika voltak. A boldog együttlét csak pár napot tartott a szeretett Vidovszky nagymamánál, aztán újból talán nyolc év  után találkoztunk, amikor már Gábor is lejött Kolozsvárra. Azóta is mindig úgy éreztem és érzem most is  hogy mi heten  testvérek/unokatestvérek nagyon  közel  vagyunk egymáshoz, még akkor is, ha más más országban élünk s ha most már Feri testvérem után Mártika sincs testileg  közöttünk. Határok választottak  el állandóan, de az élénk  családi levelezésből mindig tudtunk egymásról.

         

      1967 júniusában, mint Trabant tulajdonosok, már Debrecenben is jártunk és megkerestük Mártit az  Egyetemen. Akkor mutatott be nekünk Téged, Boldogak voltunk, hogy összeházasodtatok, azóta Te is a nagy családnak  vagy a szeretett nagyra becsült orvosa, Erzsike néni, Édesanyám s a mi panaszainkkal is foglalkoztál amikor megkerestünk.    

       

    1989 életem legsivárabb karácsonyát, - távol kis családomtól - Ti tettétek Anyukáékkal ill. Keresztanyuval együtt felejthetetlenné.

        Mártika sokszor adott jó tanácsokat az unokákkal kapcsolatban, sokszor segített, hisz annyira remek volt a szakmájában is.  

        Azóta is minden évben jöttek a karácsonyi évi beszámolólevelek, ahol nagy szeretettel számoltatok be a gyermekekről, unokákról. Találkoztunk és kicserélhettük gondolatainkat akárhányszor Budapesten, vagy Leányfalun jártunk, utoljára Dunaalmáson 2012-ben. Ez mind lelki meggazdagodást jelentett számunkra.

          

          Sajnos ez mind már a múlté de mi hálásak vagyunk a jó Istennek örökre, hogy Mártika a mienk is volt, sőt most is még a miénk.

           A jó Isten áldjon meg és örizzen meg Téged  a Tieiddel együtt drága Laci.

         Sok  szeretettel  ölelünk  csókolunk  Zsuzsa, Dóra, Bence, Attila, Bori, Kristóf, Máté, Danival együtt:

          Éva és Laci.      

                                                                                   Stuttgart 2013 szept.27-én

           

Kondoleáló levelek - 53.

Kedves Laci! Mártika elvesztése nekünk is veszteség. Bár életünk során nem voltunk sokat együtt, ő előttem mindig a tökéletesség képe volt.

Először nagyanyám, Nanóka szájából hallottam kisgyermekkoromban a budapesti unokatestvérekről, majd találkozhattunk is kolozsvári nyaralásaik alkalmával, később pedig mi is mehettünk találkozni az unokatastvérekkel.

Láttuk ifjúként, feleségként, anyaként, nagymamaként. Minden viszonyban megállta a helyét, maradandót alkotott, sőt példakép volt.

Egyénisége, emléke bizonyára mély nyomot hagyott környezetében, utódaiban. Így az ő egyénisége nem veszett el, tovább él szeretteinek körében és bennünk is.

Így legyen.

Vigasztalódást kivánunk mindannyiatoknak. 

Kálmánék Kolozsvárról

Kondoleáló levelek - 52.

      

Kondoleáló levelek - 52.

                                        „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak

                                               által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.

                                              Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol

                                              is, a belső mindazonáltal napról napra újul. Mert a mi pillanatnyi

                                              könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk;

                                              mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra;

                                              mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

                                                                                                                           II.Korinthus 4:15-18.

  Kedves Laci és Családod!
 Szomorú szívvel olvastuk a gyászjelentést Márta elvesztéséről.

Sok éven át tartott küzdelme a rákkal, mélységesen értjük és átérezzük a jó és a rossz diagnózisok hullámhegyein és hullámvölgyein való kitartó evezésetek nehézségeit és örömeit.

Igen örömöket is,  – mi is megtapasztaltuk többszörösen is – mert Isten csodaképpen örömöket és vigasztalásokat is ad útközben. Aztán már eljutunk odáig, hogy gondolataink és reménységeink képesek felülemelkedni a diagnózisokon, teljesen Isten kezébe téve életünket.

Nagyon nagy dolognak tartjuk, hogy az egész Család össze tudott fogni a nehézségekben, ahogy az ikrek gondozásában is, úgy Márta betegsége is még jobban összekovácsolta a Családot.

Kedves Laci, mélységes tiszteletünk, hogy be tudtad tartani, amit esküvőtökön fogadtál:

„... és Őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, vagy boldogtalan állapotában, holtomiglan, vagy holtáiglan, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek!...”

Nagy dolog ez, persze hívő emberek életében természetes dolog. De mégis, ezt nem könnyű végig megvalósítani. Valaki ezt így fogalmazta meg: „Mi nem tudjuk betartani az eskünket. Nem mi tartjuk meg az esküt, az ESKÜT, az eskü tart meg minket!” Pontosabban az ESKÜ Istene, Ő tart meg minket, az Ő szeretete képesít erre Bennünket!

Évenkénti beszámolóid alapján jó volt bepillantani az életetekbe,  hétköznapjaitokba, ahogy Nektek sikerült az eskü betartása.

Minden fényképen, amit láttam, Márta mindig mosolyog. És most Te nem szomorú, fájdalmas arcát idézed fel, hanem gyűjtöd a mosolyait! Nagyon szép, nemes gondolat!
„Mindenki azt gyűjt, amit értékesnek tart…” van, aki pénzt gyűjt, van, aki bélyeget, van, aki könnyeket, és van, aki mosolyokat, amelyek békességet sugároznak. Isten adjon Neked is tartós békességet!

Kedves Laci, sajnos nem tudunk elmenni a temetésre, Miklós Debrecenben lelkésztovábbképzést tart 3 napon át, én pedig ingadozó vérnyomással, és szédelgéssel itthon fekszem.
 Az egész Családnak, Édesanyádnak is sok erőt és lelki békességet kívánunk sok szeretettel:
                                                                              

Szarka Miklós családja nevében:

Gyopár.
  

„A csendes elmélkedés fényében az elmúlástól való lappangó félelmünket lassan felváltja a beteljesülés vágya, hogy földi utunkról hazatérve újra szeretet(t) lényekké váljunk az örökkévalóságban.”    

(Simon András grafikus művész.)

Kondoleáló levelek - 51.

Kondoleáló levelek - 51.

Anyuéktól hallottam mi történt. Az együttérzésem mellett két dolgot szeretnék küldeni: az első az egyik írásom, amit nemrégiben írtam részben erről is, a másik pedig ma reggel akadt a kezembe, és rögtön Laci bácsi jutott róla eszembe. Ezekkel, ha nem is tudok sokat ennek a nehéz keresztnek a hordozásába besegíteni, talán mégis kapaszkodót nyújthatnak. Az elsőt Anyuék mondták, hogy küldjem el, a második viszont úgy éreztem, hogy egyenesen Laci bácsinak szól és rögtön el is akartam küldeni. A Mai ige nevű áhítatos füzetben mára a következő részt írták:

"Szeptember 17. Kedd- Újrakezdés

"Gyászukat örömre fordítom…" (Jer. 31:13)

Tom felesége, Elle halála után búskomorrá vált. Egy óra hosszat tartott, míg kiöntötte fájdalmát. Nos, a katarzis jó, megmutatja mit kell kezelni életedben. Ám a kibeszélés önmagában még nem változtat semmit. Ezért a tanácsadója megkérdezte: "Ha fordítva lenne a helyzet, és te haltál volna meg előbb, mit szeretnél, hogy Elle mit tegyen?" Azonnal jött a válasz: "Menjen, és élvezze az életet!" Abban a pillanatban, hogy kimondta, fény gyulladt benne, és így szólt: "Túl sokáig sajnáltam magamat. Mindketten utáltuk, ha az emberek magukat sajnálták. Élni fogok, célokat fogok kitűzni, és visszamegyek a gyülekezetbe." Megtette, és amikor legközelebb a tanácsadójával beszélgetett, Tom már elkezdte újjáépíteni az életét. A fájdalom még mindig ott volt, de elkezdett továbblépni úgy, hogy cselekvésbe fogott. Freud azt tanította, hogy a tudatalatti meg tud szabadulni a fájdalmas emlékektől a pszichoanalízis módszerével. Felvetése azonban téves volt, mert az emlékek, jók, avagy rosszak, mindig is a részünk maradnak. Ez a tanítása ráadásul oda vezethet, hogy azt hisszük, elég a problémákat kibeszélnünk és semmi egyebet nem kell velük kezdenünk. Vannak emberek, akik hamarabb túljutnak a gyászon, mint mások, sajnos vannak olyanok is, akik sohasem jutnak túl rajta. neked azonban nem kell az utóbbiak közé tartoznod! Isten azt mondta: "Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után" (Jer. 31:13). Isten át tudja fogalmazni a múltadat, és jelentést tud adni neki. Segít, hogy hálával tudj visszatekinteni, és bátran nézhess a jövőbe. Hogyan? Úgy, hogy a fájdalmas emlékeket ösztönző erővé és bölcsesség forrásává teszi. Kérd őt, és megmutatja hogyan!"(maiige.hu)

Kívánok sok-sok erőt, imával és odagondolással mindannyian Laci bácsi mellett vagyunk.

Flóra

Ajtók (I.)

Különös álmot láttam az éjjel. Óriási veszedelemben voltam, egy láthatatlan bestia elől menekültem fejvesztve, mikor hirtelen egy gigászi, fényűző palota hatalmas kapuja előtt találtam magam. Vadul törtem a fejem, hogyan is juthatnék be a legkönnyebben, de néhány pillanat alatt világossá vált, hogy felettébb nehéz dolgom lesz. Az ablakok szorosan záródtak, s az építő pont annyira helyezte őket magasra, hogy hiába szökdécseltem, nyújtózkodtam és próbáltam meg felkapaszkodni, próbálkozásaim az utolsó centimétereknél kudarcba fulladtak. A kastélyt sűrű, áthatolhatatlan, tejfehér köd ölelte körül, sem fölfelé, sem oldalvást nem láthattam, mekkora is lehet az előttem tornyosuló rettenetes monstrum. Az erődítményt irdatlan vaszárak óvták az illetéktelen betolakodóktól, képtelenség volt rajtuk erőszakkal áthatolni, így hát minden csel, melyet nagy hirtelenjében kieszeltem, eleve halálra volt ítélve. Ide lehetetlen volt csak úgy, sundán-bundán beslisszolni. Márpedig én be akartam jutni, bármi áron. A leghalványabb sejtelmem sem volt, pontosan mi elől is menekülök, s mi késztet erre az elkeseredett vállalkozásra, hogy ezen az áttörhetetlen kapun belül keressem a biztonságot, de a lelkem mélyén kapálózott valami, ami azt sikította, őrjöngte, hogy be kell mennem, mert rögvest a bestia martalékává válok. Éreztem a tarkómon az utánam loholó fenevad zsibbasztó, bénító, kénes leheletét, éreztem, hogy a sarkamban van. Már gúnyos kacaját is hallani véltem, mikor egyszerre apró öklömmel vadul ütni kezdtem a kaput. Ez volt az utolsó lehetőség. A tömör fán nevetségesen tompán csattant minden egyes ütésem, mire elkeseredettségemben még erőszakosabban vertem a kaput. Reményvesztettségem azt súgta, senki sem hallhat meg. A démoni hahota egyre erősebbé vált, éreztem, hogy elhagy minden erőm, de az utolsó leheletemig püfölni akartam a kaput. Körmeimet belevájtam a fába, és a könnyeimet át próbáltam meg utoljára, szinte már csak kaparászva segítségért kiáltani. Mikor a rettegés és a bestia már épp felemészteni látszottak, láss csodát, hirtelen óriási vihar kerekedett, s ájulásomból feleszmélve a kapun belül találtam magam.

Egyik ámulatból a másikba esvén lélegzet-visszafojtva szemléltem az engem körülvevő fantasztikus világot. A terem, melybe oly hirtelenjében csöppentem, minden képzeletemet felülmúlta: ajtók s emberek milliárdjait láttam, akik zaklatottan szaladgáltak ide-oda, hogy bejuthassanak az ajtókon. Voltak egyszerű, dísztelennek látszó bejáratok, de láttam gyémánttal kirakott, grandiózus változatokat is. A rendkívüli az volt, hogy az ajtókon csak befelé volt közlekedés, kifelé nem jött senki. Tudtam, hogy valamiféle előszobában lehetek, s valami céllal kerültem ide, melyet nem tudtam megállapítani, de késztetést éreztem, hogy mihamarabb megtaláljam, továbbá, ha valóban biztonságban akarom tudni magam a fenevadtól, minél előbb tovább kell jutnom. Rögvest a legszebb, legpazarabb ajtóhoz nyomakodtam. Itt csakis valami szenzációs dolog várhat. Láttam, hogy éppen előttem sugárzó arccal suhan be valaki, így hát én is reményteljesen ragadtam meg a kilincset. Az azonban nem engedett. Biztosan beragadt. Megpróbáltam még egyszer. Továbbra sem nyílt. Hiába ütöttem-vertem, püföltem, húztam, toltam, rángattam, makacsul ellenállt. Könnyek szöktek a szemembe az elkeseredettségtől. Biztos voltam benne, hogy valami varázslatosan izgalmas dologról maradok le. Ahogy szipogva körülnéztem, észrevettem, hogy vannak emberek, akik csakúgy mint én, megtörten, tanácstalanul kolbászolnak ide-oda, ezt az ajtót is rángatják, azt is, vagy bejutnak, vagy nem, és vannak olyanok, akik bár nem jutnak be, mégis derűsen baktatnak egyik ajtótól a másikig, s mikor az egyik végre-valahára kinyílik, ragyogó szemmel tűnnek el a titkos félhomályban. Odamentem az egyikükhöz, mert felettébb furdalt a kívácsiság, vajon mi lehet a titkuk. Azt felelte, hunyjam be a szemem, és várjak. De szigorúan tilos közben kukucskálnom és körülöttem lévő lótást-futást figyelnem; nyugodtan kell várakoznom és figyelnem. Azzal eltűnt. Micsoda hülyeség! - gondoltam. De mivel további húsz ajtó sem nyílt ki, hiába is próbálkoztam, s nem tudtam a milliárdnyiból melyik az az egy, amit választanom kell, így hát megálltam valahol a tömegben, behunytam a szemem és vártam. És vártam, vártam, vártam és vártam. Nem történt semmi. Egyre nyugtalanabb lettem. Mi van, ha becsaptak? Mi van, ha gúnyt űzött belőlem az az ember? De hiszen képtelenség, olyan boldogság és megnyugvás sugárzott az arcáról. Na jó, várjunk még egy kicsit. Továbbra sem történt semmi. Mikor épp dühösen kinyitottam volna a szememet, meglepetésemre éreztem, hogy egy láthatatlan erő megragadja a csuklómat, és maga után von. Teljesen más irányba vitt, mint ahol én eddig keresgéltem, de tudtam, hogy semmi esetre sem szabad leskelődnöm, különben megszűnik a varázslat. Csak mentünk és mentünk, mintha soha nem akarnánk célhoz érni. Egyszeriben megálltunk. A láthatlan segítő hátralépett, én pedig hatalmas várakozásokkal telve tágra nyitottam a szememet, hogy megláthassam végre az ajtót, mely feltárja előttem a csodát... (folyt. köv.)

Ajtók (II.)

A csoda, amit vártam, elmaradt. Amikor megpillantottam az ajtót, ahová a titokzatos erő vezetett, a csalódottságtól és a dühtől a lélegzetem is elakadt. Kövér könnycseppek gyűltek a szemembe, és legszívesebben ordítva elszaladtam volna, vissza egészen addig a pompázatos ajtóig, ahol először akartam bemenni. Már bántam, hogy hagytam magam vakon vezetni, de ekkor megszólalt láthatatlan vezetőm:

- Tudom, hogy nem ez az, amit vártál, mégis arra kérlek, nyúlj a kilincshez, és menj be.
Duzzogva hallgattam.

- Csak arra kérlek, bízz bennem. Bízd rám magad egészen, hadd vezesselek, és ígérem megtalálod a küldetésed, amiért e kastélyba kerültél, s a végső biztonságot is a fenevad elől.

Még mindig nem voltam meggyőzve. Ekkor az Ismeretlen szétnyitotta a kabátomat, s a nyakamban egy láncot pillantottam meg, melyen egy aranypénz függött, s annyi volt rávésve: szeretet.

-         Ez micsoda? –kérdeztem meglepetten. Nem vettem észre, hogy miféle nyakéket viselek.

-         Mindenki, aki belép a várba, ezt kapja tőlem azzal a feladattal, hogy mások javára használja. Ám csak az tudja ezt megtenni, aki behunyja a szemét, és engedi, hogy vezessem.

Most már érdeklődéssel hallgattam.

-         Ha a Végső Biztonságot meg akarod találni, el kell fogadnod, hogy tudom, mi a legjobb neked, és az utat is ismerem, melynek során a legjobb dolgokat kapod. Még akkor is, ha sokszor nem érted, miért ezt vagy azt az ajtót nyitom meg előtted, bízz bennem. A nyakadban lévő szeretet-érmét arra kell használnod, hogy az embereket, akikkel az ajtók mögött találkozol, rávedd, hogy hunyják be ők is a szemüket, s hagyják magukat vezetni, hogy ők se vakon és céltalanul futkossanak, az ő életük is teljes lehessen, s majdan ők is használhassák az érmét mások megsegítésére. Szeretettel csodákat tehetsz. Szeretném, ha minden út a Végső Biztonság kapujában futna össze, s mindenki biztonságban lenne attól a rettenetes bestiától, ami téged is majdhogynem felfalt. Érted már a kastély rendszerét?

Na, ez így mindjárt más. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de eszi fene, gondoltam, nincs veszteni valóm. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón. Óriási, hófehér márványterembe értem, s egy szörnyen meredek csigalépcső meredezett előttem. Éppencsak egy lépcsőfokot láttam magam előtt, de tudtam, hogy mindenképpen el kell indulnom, nem lehet visszakozni.

Minden grádicsnál rettenetes küzdelmet folytattam, s csak jónéhány fájdalmas esés után ébredtem rá, hogy minden lépcsőfoknál az előzőeknél megszerzett tapasztalatot kell használnom, ha nem akarok unos-untalan elbukni. Minden fok a következőre készített föl, így fejlődtem lassan és fokozatosan, s lettem képes újabb falakat és lépcsőket megmászni. Sosem kaptam erőmön felüli feladatot, bár a kénes szagú fenevad minden egyes alkalommal igencsak igyekezett, hogy elkapja a lábamat és a mélybe rántson. A legfájdalmasabb pillanatokban csöndben behunytam a szemem, és vártam a Láthatatlan Kézre, amely hűségesen felemelt és hordozott, amikor szükségem volt rá. Soha nem hagyott cserben. Sokszor behunyt szemmel haladtam, s nyitottam be számomra visszataszító ajtókon, sosem tudva, mi vár majd mögöttük, milyen lépcsők tornyosulnak majd előttem, de egyvalamit pontosan tudtam: jó felé tartok, s hamarosan célba érek. Rengeteg ember volt körülöttem. Minden lépcsőnél újabb ajtók nyíltak, ahonnan újabb emberek csapódtak hozzám. Volt, amelyikük csupán néhány percre tartott velem, de volt, aki megfogta a kezem, s tudtam, sokáig elkísér. Volt, akitől könnyekkel búcsúztam, volt, akit megkönnyebbüléssel engedtem el, és voltak olyanok is, akik eltűntek egy-egy ajtó mögött, majd később visszatértek. Egyvalami azonban mindnyájukban közös volt: az útjuk az enyémet keresztezte, s én felelősséggel tartoztam értük. A nyakamban lógó tálentum-képességeket használtam arra, hogy megismertessem velük a vak bizalom csodáját; az útét, amely bár különbözik az enyémtől, a Végső Biztonságba fut, ha bíznak a Láthatatlan Vezető szelíd irányításában. Utam során minden jót megkaptam, amit csak lehetett, s végül eljutottam abba a pazar terembe is, ahová másokkal egyetemben olyannyira be akartam jutni. Azok, akik a díszes kapun mentek be, ahol eleinte én is akartam, céltalanabbul és rémültebben loholtak ide-oda, mint bárki, akivel addig találkoztam. Elvakította őket a terem pompája, s még véletlenül sem akarták behunyni a szemüket. Szomorúan döbbentem rá, hogy a fenevad játszótere volt ez, ahol játszi könnyedséggel falta az emberek lelkét. Hálás voltam, hogy hatalmas küzdelmeken s kopott ajtókon keresztül jutottam el idáig, hogy ezáltal legyen erőm felvenni a harcot, s ne tévesszen meg a legkáprázatosabb díszlet sem. A legkimerítőbb, legiszonyúbb küzdelem árán tudtam csak a riadt arcokra mosolyt, s a nyugtalan lelkekbe békét varázsolni, ám minél többen lettek, annál boldogabbá váltam, mert rájöttem, ez a csodás küldetésem. Egyszerre azonban kürt harsant, s tudtam, hogy utam végéhez ért. Kitártam az utolsó ajtót, s bár a vakító fényességtől semmit sem láttam, éreztem, hogy Valaki átölel. A Végső Biztonság kapujában álltam, ott, ahol bárki útja végződhet, csupán egyetlen döntést kell meghoznia: behunyni a szemét és belépni az ajtón.

---+++---

...Örülök, ha tetszettek az írások. Leglalább jobban látom értelmét az írásnak, ha bármiféle segítséget nyújthatok velük.

Természetesen maradjunk a tegeződésnél, csak annyira régen találkoztunk, hogy nem emlékeztem, hogy ezt megbeszéltük volna. 

Ma megérkezett a gyászjelentés: bár nagyon szeretnék, nem tudok ott lenni a temetésen, jelenleg éppen Berlinben töltöm a szakmai gyakorlatomat és februárig nem tudok sajnos hazamenni. Lélekben mindenképpen ott leszek, és kívánok addig is sok-sok erőt. Biztos vagyok benne, hogy bár most fizikailag csak Márta tudja megfogni Jézus kezeit, a legnagyobb nehézségben Jézus nem csak hogy a Ti kezeiteket is fogja, hanem egyenesen az ölében hordoz. 

Ölelésemet most csak virtuálisan tudom elküldeni, de majd Anyuék átadják személyesen is:

Flóra