Kondoleáló levelek - 65.

Kondoleáló levelek - 65.

Márta ajándék volt a Jóistentől. Kedvessége, szeretete, szerénysége példaértékű volt! Csak csodálni tudtam azt a mérhetetlen lelkierőt, mellyel végigküzdötte betegségét! Soha senkit nem „terhelt” a panaszaival, tüneteivel, de mindvégig nyitott maradt a mások problémáira, örömeire, a velük történt eseményekre…

           Hangja  csilingelő volt, átsütött rajta lelke tisztasága, szeme mosolygott, egész lénye derűt és életszeretetet sugárzott. Márta birtokában volt valami magasrendű tudásnak, ami csak igen keveseknek adatik meg. Az ember hajlamos volt a társaságában elfelejteni hogy beteg!!!

Laci, tudjuk, hogy mindennek a hátterében a te odaadó, fáradságot nem kímélő szereteted, tökéletes, önzetlen ápolásod állt. Márta teljes mértékben biztonságban érezte és érezhette magát melletted!!! Mártát szerette a Jóisten, hogy ilyen lélek és élettársat adott mellé. Gyermekeitek úgy szintén a ti lelkületeteket viszik tovább, Mártának az ő szeretetük és aggódásuk is sokat jelenthetett… Milyen szeretettel tudott beszélni az unokáiról, micsoda öröm volt számára látni, hogyan növekednek egészségben, okosságban, szeretetben…

          Féltem, hogy amikor szeptember 6-án Feri átvitte Eszter kislányait, megterhelő lesz Márta számára – de nem,  hogy tudott örülni nekik, Feri mesélte, hogy Laci te még meg is köszönted, hogy milyen jól esett Mártának látni, mennyit fejlődtek, amióta nem találkoztak…

            Márta már hazatért, csak az ittmaradottak számára lesz sokáig nagyon üres a világ nélküle…

          Amióta tudom, hogy ő megtért Atyja Örömébe, folyton egy vers jár az eszemben. Engedd meg, hogy ide másoljam:

Reményik Sándor: A szőnyeg visszája

Kétségbe esem sokszor én is
A világon és magamon,
Gondolva, aki ilyet alkotott:
Őrülten alkotott s vakon.

De aztán balzsamként megenyhít
Egy drága Testvér halk szava,
Ki, míg itt járt, föld angyala volt,
S most már a mennynek angyala:

,,A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha - legszebb perceinkben -
A színéből is -  valamit."

          Ha jónak látod, küldd el Zsuzsának és Dórának is. Sokat gondolunk rájuk, és kérjük a Jóistent, hogy adjon számukra is lelki békét és megnyugvást. Édesanyjuknak már soha többé nem lesz fájdalma, és már soha többé nem fog meghalni…

          
          Lelke pedig, mely már a Jóistennél van, örökké él és valamilyen titokzatos módon velünk marad…

            Azon az éjszakán, amikor Márta megtért Teremtőjéhez, álmomban vele voltam. Sokan álltuk körül az ágyát, mindenki ott volt, akiket szeretett és zsoltárokat énekeltünk, konkrétan három zsoltárt, de csak az utolsót ismertem jól, a „Mint a szép hímes patakra a szarvas kívánkozik”. Néhány másodpercre megfoghattam a kezét, éreztem a szép, puha kis kezet a tenyeremben, aztán elengedte a kezemet… Ekkor felébredtem, de nem mertem szólni senkinek, hiszen olyan hihetetlen volt számomra, hogy végleg eltávozzon körünkből…

            Kedves Laci, Isten adjon sok erőt, hogy a történteket el tudjad viselni, hiszen Rád még nagyon nagy szüksége van kis családotoknak. 

          Sok szeretettel ölelünk 


          Nóra és Feri

Kondoleáló levelek - 64.

Kondoleáló levelek - 64.

Kedves Keri!

Papát kértem, hogy próbáljon meg olyan képet keresni, amin Mártával vagyunk rajta, vagy Veletek hárman. 

Az a baj, hogy jelenleg a saját fénykép albumjaim nem tudom hol bujkálnak!

Sajnos olyan képet papa nem tudott küldeni, de a többit küldi sok szeretettel!

puszi

Dalmocska

Kondoleáló levelek - 63.

Feleségem Sári már tegnap tolmácsolta részvétét, mert ő tudta, hogy nem tud ott lenni a temetésen. Én tegnapig úgy hittem, megyek, de sajnos nekem is közbe szólt a munka. :-( Jó volt olvasni a "Márta mosolya" című írást. Hihetetlen szeretetről és hitről tesz tanubizonyságot. Ilyenkor minden ember átértékeli a halálhoz való hozzáállását. Csodálatos dolog, hogy valaki így látja és így tud beszélni házastársa átlépéséről a mennyországba. Azt hiszem, nagy kegyelem ez. A mai világban pedig példaértékű.

 

Különösen közel állt hozzám Márta néni, noha nem személyesen és valószínűleg senki sem sejti. A véletlennek köszönhető, hogy nevünk rövidítése, miszerint Vidovszky M. egybe esik, és mind ketten tudományos pályára kerültünk. Életem első tudományos cikkének publikálása után rákerestem a PubMed-ben a Vidovszky M. szerzőnévre. Akkor láttam meg, hogy már Márta néni publikált ezen a néven. Az iránta való tiszteletem, és természetesen a megkülönböztethetőség kedvéért is, azóta Vidovszky MZ néven publikálok. Ám ez a véletlen vezetett ahhoz, hogy elolvastam, amit ennek a véletlennek köszönhetően találtam, noha nem áll sem közel, sem messze az én szakterületemről, és mindig terveztem, hogy na, majd egy Vidovszky találkozón elbeszélgetek Márta nénivel ezekről és elmesélem neki a csodás egybeesést. Hiszem azonban, hogy bár ez most elnapolódott, de egyszer, zavartalanul megesik majd ez a beszélgetés.

 

szeretettel:

 

Marci

---+++---

Személyesen nem tudok ma ott lenni, de imáimban Farkasréten leszek 11:15-kor.

Köszönöm a "Márta mosolya" írást, gyönyörű!

Szeretettel:

Sári

Kondoleáló levelek - 62.

Nagyon megrendített a hír. Legutóbb az Óbudai Társaskörben találkoztunk 2010-ben. Márta ragyogóan nézett ki, fekete bársony blézert viselt, ami nagyon jól állt szeme kékjéhez. Ezt a kedves mosolygós képet őrzöm meg Róla. Szerencsére Te végig mellette voltál.

Sok szeretettel ölelünk, és sokszor gondolunk az egész családra:

Jutka, Diego, Dani és Gari 



Köszönjük szépen a képet, tényleg nagyon boldogan nevet! Igen, sajnos ritkán találkoztunk, nem tudtunk elmenni minden családi találkozóra, de mindig nagyon jó volt Mártával és Veled beszélgetni. Márta nagyon tudott empatizálni.
A Csiliben Garival beszélhettetek, ő a "kisebbik"  (186 cm), a klarinétos, a Dani zongorázik. A Csili-beli fotókat biztos láttad Anna Mari blogján, de azért ideírom: 

http://akosaba.blogspot.com.es/2008/07/utols-vacsora.html

Sokszor csókolunk,

Judit

Kondoleáló levelek - 61.

Édesapám rendszeresen tájékoztatott minket Márta betegségéről és hangulatáról.
Végig nagy tisztelettel és szeretettel gondoltunk Rátok. Példamutató az odaadásotok és kitartásotok, mellyel egymás iránt viseltettetek, ebben a nehéz és hosszú betegségben, közben gyermekeitekről, unokáitokról és Márta néniről sem megfeledkezve.
Becsülöm, hogy most is van erőd és türelmed személyre szóló levelet küldeni még nekünk is.
Közben eszembe jut az is, hogy nagypapám halálakor milyen nagy támasz voltál nekünk. Nem tudom, hogy én vagy a családom bármiben segíthetünk-e, hogy valamivel könnyebb legyen számodra, Zsuzsa vagy Dóra számára Márta halála, ha igen, akkor számíthattok ránk.

Sok szeretettel gondolunk Rátok,
Anna

UI: Mi jól vagyunk. Bálint a Nemzeti Galériában dolgozik továbbra is. Gyerekek iskolába járnak, Enikő és Peti azt mondják, hogy nem szeretik, de ennek ellenére igyekeznek jól tanulni. Jancsika még nagyon szereti, igaz még csak egy hónapja kezdte. Én amellett, hogy a két nagypapa rendelőjében segítek, ápolónőnek tanulok.

Kondoleáló levelek - 60.

Kondoleáló levelek - 60.

Mi is (Edittel) fenntartás nélkül szerettük őt. (S szeretünk téged is Laci.)  

Az, hogy más öszhangzattan szerint értelmezzük a világ dolgait - s hogy nehezen megmagyarázható módon én épp családi körben vagyok időnkét hebrencs - nem befolyásolja a szeretetet, mert az sokkal közvetlenebb érzelem. (Nem a "festett világ" közvetíti.) 

Bár kétszemélyes kapcsolat köztünk csak első éves korában volt, egy szerintem nagyon rossz fizika tankönyv miatt, azelőtt is és azóta is teljesen nyilvánvaló volt, hogy figyelünk a másikra. (Akkor próbáltam érzékletessé tenni, hogy a könyv fellengzősen odakent absztrakciói milyen egyszerű, sőt nyilvánvaló dolgokról beszélnek komplikáltan; s úgy tűnt szereti ezeket a beszélgetéseket).

 

Idővel feljönnek az emlékek is, most csak a szomorúság. 

 

Pali

Kondoleáló levelek - 59.

Kondoleáló levelek - 59.

Nagyon nagy szomorúsággal, s megdöbbenéssel olvastam a gyászjelentést. Mély fájdalmadban teljes szívvel osztozom. Lányaid, s az unokák adjanak Neked erőt, hogy Márta elvesztését el tudd viselni.

Ne haragudj, de a temetésre nem tudtam elmenni, műszakban dolgozom, s olyan kevesen vagyunk, hogy cserére sincs lehetőség. A vasárnapi Istentiszteletre viszont el tudok menni, s személyesen is kifejezem részvétemet.

Sok szeretettel üdvözöl, s együtt érez Veled:

H. Andrea

Kondoleáló levelek - 58.

Kondoleáló levelek - 58.

Köszönöm a külön gondoskodást! Nagyon megrázott Márta halála, jó, hogy ilyen tudatosan és hittel tudtátok az elválást megélni, én nem tudtam, mit mondhatok, Anya állandóan itt van a fejemben örökös kérdőjelekkel és ugyanezt éreztem Mártával kapcsolatban is. Miért nem adatott meg Nekik, hogy kiélvezzék a munka utáni, végre róluk szóló időszakot, a függetlenséget, a nem szolgai életet, a boldog nagymamaságot.

Ők, akik a derűt és a kedvességet hordozták, erősek és optimisták voltak, akik a legnagyobb űrt hagyják maguk mögött.

Az esküvői képeteken láttam Nagyapát és Krasznai Ákost (mellette egy fül, gondolom az Ágié), a többiek nem voltak ott?

Drága Laci, sok erőt kívánok és hogy éld meg a sok szeretetet, amit a család ad Neked!

Ölellek:

Kata

Kondoleáló levelek - 57.

Kondoleáló levelek - 57.

Nagyon megrendültem, bár tudtam súlyos betegségéről. Anya mindig Mártuskaként emlegette. Sajnálom, hogy nem ismertem Őt jobban. Az viszont megnyugtat, hogy ilyen nagy szeretet, családi melegség, törődés vette körbe szenvedései közepette. Neked most nagyon nehéz lehet, sok erőt, hitet kívánok!

Szeretettel,
Vera

Kondoleáló levelek - 56.

Kondoleáló levelek - 56. 

Már tegnap este értesültünk a Márta haláláról. Nem akartuk elhinni. Ma reggel felhívtam Juhász Lacit, majd Ferit, s ők megerősítették. Most este aztán hívott Barna sógorom, s mondta, hogy Te nekik is megtelefonáltad.

Testvéri szívvel Veled, Veletek vagyunk.

Mártával kapcsolatos érzéseimet ma hajnalban az alábbi írásba foglaltam, Erzsébet is beleegyezett, hogy elküldjem.

Ha gondolod, oszd meg Gyermekeitekkel, Márta nénivel és Márta testvéreivel is.

A jó Isten adjon Nektek erőt, testvéri szeretettel kívánja

Erzsébet és Tamás

Mártuska

Tizennyolc évesen tudtam meg: nem hallja szívesen a becézést, sem ő, sem szülei. Igaza volt. Már felnőtt. Tizenhat éves nagyleányt nem kell kicsinyíteni. A többi „magyarországi” unokatestvért sem kisebbítettük többé. Rendre leszoktuk a nagyszüleinktől, szüleinktől hallott és meghitté vált becéző megszólításokat. Palika, Ferike, Vikica és Lacika csak egyik kicsinyítő képzőjét veszítette el. Nem lett belőlük Pál, Ferenc, Viktória és László, hanem maradt a németes (?) „i”: Pali, Feri, Viki, Laci. Ám Gáborka Gáborrá, Istvánka Istvánná komolyodott. Ági – érdekes módon – mindig Ági volt, és Ági maradt. Így mondtuk-mondjuk nekik is, emlegetni is így emlegettük-emlegetjük őket.

Mártuskával nem így volt. Szemtől szembe – ötven éven át – Mártának szólítottuk, de kivétel nélkül mindig Mártuskának emlegettük. És nem csak azért, hogy az Édesanyjától, Juhász Mártától megkülönböztessük. Hanem mert volt benne valami olyan kedves, gyermekies vonás, amiért ez a név illett Reá. Mert szívből és hangosan nevetett, mint a nyiladozó értelmű, a világra felismeréssel és ámulattal rácsodálkozó négy-ötéves kisgyerek, aki megérzett-megértett valamit a környezet, az emberek mulatságos sutaságaiból. Mert tiszta nézéssel, csengő hangon – már-már kíváncsian – úgy érdeklődött sorsunk, családtagjaink, életünk apróbb részletei felől is, mint a mások bajain meghatódni tudó, vagy másokkal együtt-örülő kamaszlány. Mert olyan őszinte örömmel ismerte el mások értékeit, ahogy ezt csak a romlatlan, nyitott gyermeki lélek tudja tenni. Büszke volt mérnöki találmányairól elhíresült édesapjára, hiteles pedagógus édesanyjára, erdőmérnök bátyjára, sikeres pszichiáter öccsére. Felnézett férjére, az „áldott orvosra”, aki elismert nefrológusként „felfuttatta” a református Bethesda kórházat, s amikor kellett, lemondott pályasikereiről, hogy teljes tudását, egész orvos-lelkét unokáinak és Neki szentelhesse. Tiszta örömmel „dicsekedett” leányai, unokái növekedésével, testi-lelki-szellemi előmenetelével.

Sok minden mást – többet, jobbakat – csak az Övéi: édesanyja, férje, gyermekei és unokái tudnak Róla, de ezt a nevével őrzött gyermeki szépséget én csak hálával tudom felidézni. Gyászomban is örülök annak, hogy Dr. Fazakas Lászlóné Dr. Vidovszky Márta, a gyermekek orvosa ilyen igaz és jó gyermek maradt.

Ne haragudj, Márta, Te nekem mindig Mártuska leszel. Ezután szemtől szembe is, örökké Mártuskának foglak szólítani.

Kondoleáló levelek - 55.

Kondoleáló levelek - 55.

Meghatottan olvastam leveledet.  Csodálom a lelkierőtöket és magasztalom az Urat, hogy megadta nektek ezt a hitet.

Éppen tegnap kezdődött nálunk a fasori templomban evangelizáció Itzés ny. ev. püspök úrral.  Arról beszélt van-e hitünk? Van-e hitünk Krisztusban? Vagy csak az adakozó Istenkében hiszünk-e?  Nem tudom visszaadni a gondolatait csak érzem, hogy ti nagyon jól vizsgáztatok és köszönöm nektek, mert reményt ad, hogy hátha nekünk is sikerül.

Nagyon jó nézni Mártika mosolyát. Igen ez volt ő!

Egy másik emlék is eszembe jutott nézve a képeket. Dóra még nem volt meg, Erzsike néninél ültünk és beszélgettünk. Zsuzsa anyja ölébe ült és ahogy Mártika beszéd közben ránk nézett, mindig megfogta az arcát és maga felé fordította. Márta angyali türelemmel tűrte és mondogatta, most beszélgetek.  Zsuzsa sem hisztizett, nem is szólt csak rendületlenül fordította maga felé Édesanyja arcát. Aranyosak voltak.

Millió puszi:

Ágnes és János

 
...

Szép szavakat, vigasztaló szavakat nem tudok írni, csak közhelyeket. Nem tudom Mártika mennyit szenvedett, mennyire volt számárra már megváltás a hazatérés. Anyunál szégyen vagy sem, nem tudom, de az első napokban én megkönnyebbülést éreztem, mert úgy láttam az utolsó napokban, hogy nagyon szenved és már akkor napok óta nem tudtunk kommunikálni, csak azt láttam, hogy naponta szaporodnak a sebei , a kék foltjai és még megrándul az arca fájdalmasan , ha hozzáérünk. Igy hát megkönnyebbülést éreztem, hogy bevégeztetett és már nem szenved. És most hiányzik nagyon. Rossz hazajönni az üres lakásba (János rendszerint később jön, mint én), és mondanám a napi élményeimet és nincs kinek, üres a ház. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy sajnos nem biztos, hogy most a legnehezebb. De, ahogy a lelkészünk mondta, a temetés alkalmával, ez egy hálaadó istentisztelet, mert hálát adunk mind azért amit benne kaptunk, és tudjuk, hogy csak előre ment, mert a mi Atyánk házában sok a hely és ő csak előkészíti számunkra is a helyet. 

A most felmerülő emlékem róla, amikor Áronkával hazajöttünk a kórházból és nagyon keveset szopizott, annak is nagy része visszajött a bukásnál, akkor kétségbe esve hívtam Mártikát, hogy mi a teendő és hisztisen tiltakoztam, hogy  nem akarok tápszert adni, olyan kedvesen, annyi együtt érzéssel vigasztalt, hogy ne aggódjak, nincs semmi baj ez normális, csak próbálkozzunk, figyeljünk, ha a baba nem lusta, akkor előbb-utóbb beindul, csak ne hisztizzek, ne aggódjak, mert az árt a tejnek. Nagyon jó volt, megnyugtató és biztató és az a tudat is, hogy bármikor felhívhatom, nagyon sok erőt adott. Szóval nekem most a gyakorló, jó gyerekorvos jutott először is eszembe.

Adjon az ÚR vigasztalást mindannyiótoknak!

Millió puszi:

Ágnes és János

Kondoleáló levelek - 54.

Kondoleáló levelek - 54.

Nagyon sokat gondolunk Rád. 

Szeretettel: 

Eszter és Sonja

Kondoleáló levelek - 54.

                                                                               Kondoleáló levelek - 54.

                                 

Kedves Laci!

     

Ma kaptuk meg a gyászjelentést. Eddig szótlanok voltunk, magunkba zártuk a veszteség nyomán  érzett fájdalmat. A gyászjelentés a maga nemében csodálatos. Minden benne van ami fontos, amiben hiszünk s ami vigasztalást jelent. Ő igazán “megharcolta a nemes harcot és megkapja az igazság koronáját”, Nagyszerű ember volt, mindenki szerette s nehéz betegségét hősiesen viselte.

      Kalotaszentkirályon még érdeklődtünk Anyukánál  Mártikáról, de akkor nem is sejtettem, hogy ilyen közel van az elválás pillanata, még reméltünk. Neki most bizonyosan jó, fájdalom, szenvedés mentesen, - hitünk szerint -, az Idvezültek társaságában, de itt a földön nagy űrt hagyott maga után. Szerető, derűs, mindenkire mosolygó lénye nagyon fog hiányozni mindnyájunknak, Neked tudom különösen. Anyuka legnagyobb támaszát vesztette el benne.  Olyan anya és nagymama ritkaság számba megy , mint amilyen  Mártika volt, hogy még nagy betegen is állandóan foglalkozott az unokákkal és tanította minden szépre és jóra őket.

      Isten ajándéka voltál Te, Laci Neki, hisz hosszas  betegségében nagy szeretettel és hozzáértéssel álltál mellette és emberileg mindent megtettél a gyógyulás érdekében.

       

         Mártika élete teljes volt, hisz olyan szép családotok van, nagyon szerette és büszke volt a gyermekekre, unokákra. A hivatását is szerette, habár  nem volt neki könnyű a mindennapok terhe.

      Mártika velünk marad a sok sok szép emlék által, amit maga után hagyott s melyek jól megrögződtek bennünk. Kértél, hogy írjunk róluk. Ime.

       Elsö emlékem 1947-böl származik. 12 éves voltam és nagyon büszke, hogy nekem M.O.-on is vannak unokatestvéreim, akik meg is látogattak Kolozsváron, sőt fénykép is készült velük, ezek Feri és Mártika voltak. A boldog együttlét csak pár napot tartott a szeretett Vidovszky nagymamánál, aztán újból talán nyolc év  után találkoztunk, amikor már Gábor is lejött Kolozsvárra. Azóta is mindig úgy éreztem és érzem most is  hogy mi heten  testvérek/unokatestvérek nagyon  közel  vagyunk egymáshoz, még akkor is, ha más más országban élünk s ha most már Feri testvérem után Mártika sincs testileg  közöttünk. Határok választottak  el állandóan, de az élénk  családi levelezésből mindig tudtunk egymásról.

         

      1967 júniusában, mint Trabant tulajdonosok, már Debrecenben is jártunk és megkerestük Mártit az  Egyetemen. Akkor mutatott be nekünk Téged, Boldogak voltunk, hogy összeházasodtatok, azóta Te is a nagy családnak  vagy a szeretett nagyra becsült orvosa, Erzsike néni, Édesanyám s a mi panaszainkkal is foglalkoztál amikor megkerestünk.    

       

    1989 életem legsivárabb karácsonyát, - távol kis családomtól - Ti tettétek Anyukáékkal ill. Keresztanyuval együtt felejthetetlenné.

        Mártika sokszor adott jó tanácsokat az unokákkal kapcsolatban, sokszor segített, hisz annyira remek volt a szakmájában is.  

        Azóta is minden évben jöttek a karácsonyi évi beszámolólevelek, ahol nagy szeretettel számoltatok be a gyermekekről, unokákról. Találkoztunk és kicserélhettük gondolatainkat akárhányszor Budapesten, vagy Leányfalun jártunk, utoljára Dunaalmáson 2012-ben. Ez mind lelki meggazdagodást jelentett számunkra.

          

          Sajnos ez mind már a múlté de mi hálásak vagyunk a jó Istennek örökre, hogy Mártika a mienk is volt, sőt most is még a miénk.

           A jó Isten áldjon meg és örizzen meg Téged  a Tieiddel együtt drága Laci.

         Sok  szeretettel  ölelünk  csókolunk  Zsuzsa, Dóra, Bence, Attila, Bori, Kristóf, Máté, Danival együtt:

          Éva és Laci.      

                                                                                   Stuttgart 2013 szept.27-én

           

Kondoleáló levelek - 53.

Kedves Laci! Mártika elvesztése nekünk is veszteség. Bár életünk során nem voltunk sokat együtt, ő előttem mindig a tökéletesség képe volt.

Először nagyanyám, Nanóka szájából hallottam kisgyermekkoromban a budapesti unokatestvérekről, majd találkozhattunk is kolozsvári nyaralásaik alkalmával, később pedig mi is mehettünk találkozni az unokatastvérekkel.

Láttuk ifjúként, feleségként, anyaként, nagymamaként. Minden viszonyban megállta a helyét, maradandót alkotott, sőt példakép volt.

Egyénisége, emléke bizonyára mély nyomot hagyott környezetében, utódaiban. Így az ő egyénisége nem veszett el, tovább él szeretteinek körében és bennünk is.

Így legyen.

Vigasztalódást kivánunk mindannyiatoknak. 

Kálmánék Kolozsvárról

Kondoleáló levelek - 52.

      

Kondoleáló levelek - 52.

                                        „Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak

                                               által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.

                                              Azért nem csüggedünk; sőt, ha a mi külső emberünk megromol

                                              is, a belső mindazonáltal napról napra újul. Mert a mi pillanatnyi

                                              könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk;

                                              mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra;

                                              mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”

                                                                                                                           II.Korinthus 4:15-18.

  Kedves Laci és Családod!
 Szomorú szívvel olvastuk a gyászjelentést Márta elvesztéséről.

Sok éven át tartott küzdelme a rákkal, mélységesen értjük és átérezzük a jó és a rossz diagnózisok hullámhegyein és hullámvölgyein való kitartó evezésetek nehézségeit és örömeit.

Igen örömöket is,  – mi is megtapasztaltuk többszörösen is – mert Isten csodaképpen örömöket és vigasztalásokat is ad útközben. Aztán már eljutunk odáig, hogy gondolataink és reménységeink képesek felülemelkedni a diagnózisokon, teljesen Isten kezébe téve életünket.

Nagyon nagy dolognak tartjuk, hogy az egész Család össze tudott fogni a nehézségekben, ahogy az ikrek gondozásában is, úgy Márta betegsége is még jobban összekovácsolta a Családot.

Kedves Laci, mélységes tiszteletünk, hogy be tudtad tartani, amit esküvőtökön fogadtál:

„... és Őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, vagy boldogtalan állapotában, holtomiglan, vagy holtáiglan, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője leszek!...”

Nagy dolog ez, persze hívő emberek életében természetes dolog. De mégis, ezt nem könnyű végig megvalósítani. Valaki ezt így fogalmazta meg: „Mi nem tudjuk betartani az eskünket. Nem mi tartjuk meg az esküt, az ESKÜT, az eskü tart meg minket!” Pontosabban az ESKÜ Istene, Ő tart meg minket, az Ő szeretete képesít erre Bennünket!

Évenkénti beszámolóid alapján jó volt bepillantani az életetekbe,  hétköznapjaitokba, ahogy Nektek sikerült az eskü betartása.

Minden fényképen, amit láttam, Márta mindig mosolyog. És most Te nem szomorú, fájdalmas arcát idézed fel, hanem gyűjtöd a mosolyait! Nagyon szép, nemes gondolat!
„Mindenki azt gyűjt, amit értékesnek tart…” van, aki pénzt gyűjt, van, aki bélyeget, van, aki könnyeket, és van, aki mosolyokat, amelyek békességet sugároznak. Isten adjon Neked is tartós békességet!

Kedves Laci, sajnos nem tudunk elmenni a temetésre, Miklós Debrecenben lelkésztovábbképzést tart 3 napon át, én pedig ingadozó vérnyomással, és szédelgéssel itthon fekszem.
 Az egész Családnak, Édesanyádnak is sok erőt és lelki békességet kívánunk sok szeretettel:
                                                                              

Szarka Miklós családja nevében:

Gyopár.
  

„A csendes elmélkedés fényében az elmúlástól való lappangó félelmünket lassan felváltja a beteljesülés vágya, hogy földi utunkról hazatérve újra szeretet(t) lényekké váljunk az örökkévalóságban.”    

(Simon András grafikus művész.)

Kondoleáló levelek - 51.

Kondoleáló levelek - 51.

Anyuéktól hallottam mi történt. Az együttérzésem mellett két dolgot szeretnék küldeni: az első az egyik írásom, amit nemrégiben írtam részben erről is, a másik pedig ma reggel akadt a kezembe, és rögtön Laci bácsi jutott róla eszembe. Ezekkel, ha nem is tudok sokat ennek a nehéz keresztnek a hordozásába besegíteni, talán mégis kapaszkodót nyújthatnak. Az elsőt Anyuék mondták, hogy küldjem el, a második viszont úgy éreztem, hogy egyenesen Laci bácsinak szól és rögtön el is akartam küldeni. A Mai ige nevű áhítatos füzetben mára a következő részt írták:

"Szeptember 17. Kedd- Újrakezdés

"Gyászukat örömre fordítom…" (Jer. 31:13)

Tom felesége, Elle halála után búskomorrá vált. Egy óra hosszat tartott, míg kiöntötte fájdalmát. Nos, a katarzis jó, megmutatja mit kell kezelni életedben. Ám a kibeszélés önmagában még nem változtat semmit. Ezért a tanácsadója megkérdezte: "Ha fordítva lenne a helyzet, és te haltál volna meg előbb, mit szeretnél, hogy Elle mit tegyen?" Azonnal jött a válasz: "Menjen, és élvezze az életet!" Abban a pillanatban, hogy kimondta, fény gyulladt benne, és így szólt: "Túl sokáig sajnáltam magamat. Mindketten utáltuk, ha az emberek magukat sajnálták. Élni fogok, célokat fogok kitűzni, és visszamegyek a gyülekezetbe." Megtette, és amikor legközelebb a tanácsadójával beszélgetett, Tom már elkezdte újjáépíteni az életét. A fájdalom még mindig ott volt, de elkezdett továbblépni úgy, hogy cselekvésbe fogott. Freud azt tanította, hogy a tudatalatti meg tud szabadulni a fájdalmas emlékektől a pszichoanalízis módszerével. Felvetése azonban téves volt, mert az emlékek, jók, avagy rosszak, mindig is a részünk maradnak. Ez a tanítása ráadásul oda vezethet, hogy azt hisszük, elég a problémákat kibeszélnünk és semmi egyebet nem kell velük kezdenünk. Vannak emberek, akik hamarabb túljutnak a gyászon, mint mások, sajnos vannak olyanok is, akik sohasem jutnak túl rajta. neked azonban nem kell az utóbbiak közé tartoznod! Isten azt mondta: "Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után" (Jer. 31:13). Isten át tudja fogalmazni a múltadat, és jelentést tud adni neki. Segít, hogy hálával tudj visszatekinteni, és bátran nézhess a jövőbe. Hogyan? Úgy, hogy a fájdalmas emlékeket ösztönző erővé és bölcsesség forrásává teszi. Kérd őt, és megmutatja hogyan!"(maiige.hu)

Kívánok sok-sok erőt, imával és odagondolással mindannyian Laci bácsi mellett vagyunk.

Flóra

Ajtók (I.)

Különös álmot láttam az éjjel. Óriási veszedelemben voltam, egy láthatatlan bestia elől menekültem fejvesztve, mikor hirtelen egy gigászi, fényűző palota hatalmas kapuja előtt találtam magam. Vadul törtem a fejem, hogyan is juthatnék be a legkönnyebben, de néhány pillanat alatt világossá vált, hogy felettébb nehéz dolgom lesz. Az ablakok szorosan záródtak, s az építő pont annyira helyezte őket magasra, hogy hiába szökdécseltem, nyújtózkodtam és próbáltam meg felkapaszkodni, próbálkozásaim az utolsó centimétereknél kudarcba fulladtak. A kastélyt sűrű, áthatolhatatlan, tejfehér köd ölelte körül, sem fölfelé, sem oldalvást nem láthattam, mekkora is lehet az előttem tornyosuló rettenetes monstrum. Az erődítményt irdatlan vaszárak óvták az illetéktelen betolakodóktól, képtelenség volt rajtuk erőszakkal áthatolni, így hát minden csel, melyet nagy hirtelenjében kieszeltem, eleve halálra volt ítélve. Ide lehetetlen volt csak úgy, sundán-bundán beslisszolni. Márpedig én be akartam jutni, bármi áron. A leghalványabb sejtelmem sem volt, pontosan mi elől is menekülök, s mi késztet erre az elkeseredett vállalkozásra, hogy ezen az áttörhetetlen kapun belül keressem a biztonságot, de a lelkem mélyén kapálózott valami, ami azt sikította, őrjöngte, hogy be kell mennem, mert rögvest a bestia martalékává válok. Éreztem a tarkómon az utánam loholó fenevad zsibbasztó, bénító, kénes leheletét, éreztem, hogy a sarkamban van. Már gúnyos kacaját is hallani véltem, mikor egyszerre apró öklömmel vadul ütni kezdtem a kaput. Ez volt az utolsó lehetőség. A tömör fán nevetségesen tompán csattant minden egyes ütésem, mire elkeseredettségemben még erőszakosabban vertem a kaput. Reményvesztettségem azt súgta, senki sem hallhat meg. A démoni hahota egyre erősebbé vált, éreztem, hogy elhagy minden erőm, de az utolsó leheletemig püfölni akartam a kaput. Körmeimet belevájtam a fába, és a könnyeimet át próbáltam meg utoljára, szinte már csak kaparászva segítségért kiáltani. Mikor a rettegés és a bestia már épp felemészteni látszottak, láss csodát, hirtelen óriási vihar kerekedett, s ájulásomból feleszmélve a kapun belül találtam magam.

Egyik ámulatból a másikba esvén lélegzet-visszafojtva szemléltem az engem körülvevő fantasztikus világot. A terem, melybe oly hirtelenjében csöppentem, minden képzeletemet felülmúlta: ajtók s emberek milliárdjait láttam, akik zaklatottan szaladgáltak ide-oda, hogy bejuthassanak az ajtókon. Voltak egyszerű, dísztelennek látszó bejáratok, de láttam gyémánttal kirakott, grandiózus változatokat is. A rendkívüli az volt, hogy az ajtókon csak befelé volt közlekedés, kifelé nem jött senki. Tudtam, hogy valamiféle előszobában lehetek, s valami céllal kerültem ide, melyet nem tudtam megállapítani, de késztetést éreztem, hogy mihamarabb megtaláljam, továbbá, ha valóban biztonságban akarom tudni magam a fenevadtól, minél előbb tovább kell jutnom. Rögvest a legszebb, legpazarabb ajtóhoz nyomakodtam. Itt csakis valami szenzációs dolog várhat. Láttam, hogy éppen előttem sugárzó arccal suhan be valaki, így hát én is reményteljesen ragadtam meg a kilincset. Az azonban nem engedett. Biztosan beragadt. Megpróbáltam még egyszer. Továbbra sem nyílt. Hiába ütöttem-vertem, püföltem, húztam, toltam, rángattam, makacsul ellenállt. Könnyek szöktek a szemembe az elkeseredettségtől. Biztos voltam benne, hogy valami varázslatosan izgalmas dologról maradok le. Ahogy szipogva körülnéztem, észrevettem, hogy vannak emberek, akik csakúgy mint én, megtörten, tanácstalanul kolbászolnak ide-oda, ezt az ajtót is rángatják, azt is, vagy bejutnak, vagy nem, és vannak olyanok, akik bár nem jutnak be, mégis derűsen baktatnak egyik ajtótól a másikig, s mikor az egyik végre-valahára kinyílik, ragyogó szemmel tűnnek el a titkos félhomályban. Odamentem az egyikükhöz, mert felettébb furdalt a kívácsiság, vajon mi lehet a titkuk. Azt felelte, hunyjam be a szemem, és várjak. De szigorúan tilos közben kukucskálnom és körülöttem lévő lótást-futást figyelnem; nyugodtan kell várakoznom és figyelnem. Azzal eltűnt. Micsoda hülyeség! - gondoltam. De mivel további húsz ajtó sem nyílt ki, hiába is próbálkoztam, s nem tudtam a milliárdnyiból melyik az az egy, amit választanom kell, így hát megálltam valahol a tömegben, behunytam a szemem és vártam. És vártam, vártam, vártam és vártam. Nem történt semmi. Egyre nyugtalanabb lettem. Mi van, ha becsaptak? Mi van, ha gúnyt űzött belőlem az az ember? De hiszen képtelenség, olyan boldogság és megnyugvás sugárzott az arcáról. Na jó, várjunk még egy kicsit. Továbbra sem történt semmi. Mikor épp dühösen kinyitottam volna a szememet, meglepetésemre éreztem, hogy egy láthatatlan erő megragadja a csuklómat, és maga után von. Teljesen más irányba vitt, mint ahol én eddig keresgéltem, de tudtam, hogy semmi esetre sem szabad leskelődnöm, különben megszűnik a varázslat. Csak mentünk és mentünk, mintha soha nem akarnánk célhoz érni. Egyszeriben megálltunk. A láthatlan segítő hátralépett, én pedig hatalmas várakozásokkal telve tágra nyitottam a szememet, hogy megláthassam végre az ajtót, mely feltárja előttem a csodát... (folyt. köv.)

Ajtók (II.)

A csoda, amit vártam, elmaradt. Amikor megpillantottam az ajtót, ahová a titokzatos erő vezetett, a csalódottságtól és a dühtől a lélegzetem is elakadt. Kövér könnycseppek gyűltek a szemembe, és legszívesebben ordítva elszaladtam volna, vissza egészen addig a pompázatos ajtóig, ahol először akartam bemenni. Már bántam, hogy hagytam magam vakon vezetni, de ekkor megszólalt láthatatlan vezetőm:

- Tudom, hogy nem ez az, amit vártál, mégis arra kérlek, nyúlj a kilincshez, és menj be.
Duzzogva hallgattam.

- Csak arra kérlek, bízz bennem. Bízd rám magad egészen, hadd vezesselek, és ígérem megtalálod a küldetésed, amiért e kastélyba kerültél, s a végső biztonságot is a fenevad elől.

Még mindig nem voltam meggyőzve. Ekkor az Ismeretlen szétnyitotta a kabátomat, s a nyakamban egy láncot pillantottam meg, melyen egy aranypénz függött, s annyi volt rávésve: szeretet.

-         Ez micsoda? –kérdeztem meglepetten. Nem vettem észre, hogy miféle nyakéket viselek.

-         Mindenki, aki belép a várba, ezt kapja tőlem azzal a feladattal, hogy mások javára használja. Ám csak az tudja ezt megtenni, aki behunyja a szemét, és engedi, hogy vezessem.

Most már érdeklődéssel hallgattam.

-         Ha a Végső Biztonságot meg akarod találni, el kell fogadnod, hogy tudom, mi a legjobb neked, és az utat is ismerem, melynek során a legjobb dolgokat kapod. Még akkor is, ha sokszor nem érted, miért ezt vagy azt az ajtót nyitom meg előtted, bízz bennem. A nyakadban lévő szeretet-érmét arra kell használnod, hogy az embereket, akikkel az ajtók mögött találkozol, rávedd, hogy hunyják be ők is a szemüket, s hagyják magukat vezetni, hogy ők se vakon és céltalanul futkossanak, az ő életük is teljes lehessen, s majdan ők is használhassák az érmét mások megsegítésére. Szeretettel csodákat tehetsz. Szeretném, ha minden út a Végső Biztonság kapujában futna össze, s mindenki biztonságban lenne attól a rettenetes bestiától, ami téged is majdhogynem felfalt. Érted már a kastély rendszerét?

Na, ez így mindjárt más. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de eszi fene, gondoltam, nincs veszteni valóm. Lenyomtam a kilincset, és beléptem az ajtón. Óriási, hófehér márványterembe értem, s egy szörnyen meredek csigalépcső meredezett előttem. Éppencsak egy lépcsőfokot láttam magam előtt, de tudtam, hogy mindenképpen el kell indulnom, nem lehet visszakozni.

Minden grádicsnál rettenetes küzdelmet folytattam, s csak jónéhány fájdalmas esés után ébredtem rá, hogy minden lépcsőfoknál az előzőeknél megszerzett tapasztalatot kell használnom, ha nem akarok unos-untalan elbukni. Minden fok a következőre készített föl, így fejlődtem lassan és fokozatosan, s lettem képes újabb falakat és lépcsőket megmászni. Sosem kaptam erőmön felüli feladatot, bár a kénes szagú fenevad minden egyes alkalommal igencsak igyekezett, hogy elkapja a lábamat és a mélybe rántson. A legfájdalmasabb pillanatokban csöndben behunytam a szemem, és vártam a Láthatatlan Kézre, amely hűségesen felemelt és hordozott, amikor szükségem volt rá. Soha nem hagyott cserben. Sokszor behunyt szemmel haladtam, s nyitottam be számomra visszataszító ajtókon, sosem tudva, mi vár majd mögöttük, milyen lépcsők tornyosulnak majd előttem, de egyvalamit pontosan tudtam: jó felé tartok, s hamarosan célba érek. Rengeteg ember volt körülöttem. Minden lépcsőnél újabb ajtók nyíltak, ahonnan újabb emberek csapódtak hozzám. Volt, amelyikük csupán néhány percre tartott velem, de volt, aki megfogta a kezem, s tudtam, sokáig elkísér. Volt, akitől könnyekkel búcsúztam, volt, akit megkönnyebbüléssel engedtem el, és voltak olyanok is, akik eltűntek egy-egy ajtó mögött, majd később visszatértek. Egyvalami azonban mindnyájukban közös volt: az útjuk az enyémet keresztezte, s én felelősséggel tartoztam értük. A nyakamban lógó tálentum-képességeket használtam arra, hogy megismertessem velük a vak bizalom csodáját; az útét, amely bár különbözik az enyémtől, a Végső Biztonságba fut, ha bíznak a Láthatatlan Vezető szelíd irányításában. Utam során minden jót megkaptam, amit csak lehetett, s végül eljutottam abba a pazar terembe is, ahová másokkal egyetemben olyannyira be akartam jutni. Azok, akik a díszes kapun mentek be, ahol eleinte én is akartam, céltalanabbul és rémültebben loholtak ide-oda, mint bárki, akivel addig találkoztam. Elvakította őket a terem pompája, s még véletlenül sem akarták behunyni a szemüket. Szomorúan döbbentem rá, hogy a fenevad játszótere volt ez, ahol játszi könnyedséggel falta az emberek lelkét. Hálás voltam, hogy hatalmas küzdelmeken s kopott ajtókon keresztül jutottam el idáig, hogy ezáltal legyen erőm felvenni a harcot, s ne tévesszen meg a legkáprázatosabb díszlet sem. A legkimerítőbb, legiszonyúbb küzdelem árán tudtam csak a riadt arcokra mosolyt, s a nyugtalan lelkekbe békét varázsolni, ám minél többen lettek, annál boldogabbá váltam, mert rájöttem, ez a csodás küldetésem. Egyszerre azonban kürt harsant, s tudtam, hogy utam végéhez ért. Kitártam az utolsó ajtót, s bár a vakító fényességtől semmit sem láttam, éreztem, hogy Valaki átölel. A Végső Biztonság kapujában álltam, ott, ahol bárki útja végződhet, csupán egyetlen döntést kell meghoznia: behunyni a szemét és belépni az ajtón.

---+++---

...Örülök, ha tetszettek az írások. Leglalább jobban látom értelmét az írásnak, ha bármiféle segítséget nyújthatok velük.

Természetesen maradjunk a tegeződésnél, csak annyira régen találkoztunk, hogy nem emlékeztem, hogy ezt megbeszéltük volna. 

Ma megérkezett a gyászjelentés: bár nagyon szeretnék, nem tudok ott lenni a temetésen, jelenleg éppen Berlinben töltöm a szakmai gyakorlatomat és februárig nem tudok sajnos hazamenni. Lélekben mindenképpen ott leszek, és kívánok addig is sok-sok erőt. Biztos vagyok benne, hogy bár most fizikailag csak Márta tudja megfogni Jézus kezeit, a legnagyobb nehézségben Jézus nem csak hogy a Ti kezeiteket is fogja, hanem egyenesen az ölében hordoz. 

Ölelésemet most csak virtuálisan tudom elküldeni, de majd Anyuék átadják személyesen is:

Flóra