Kondoleáló levelek - 55.

Kondoleáló levelek - 55.

Meghatottan olvastam leveledet.  Csodálom a lelkierőtöket és magasztalom az Urat, hogy megadta nektek ezt a hitet.

Éppen tegnap kezdődött nálunk a fasori templomban evangelizáció Itzés ny. ev. püspök úrral.  Arról beszélt van-e hitünk? Van-e hitünk Krisztusban? Vagy csak az adakozó Istenkében hiszünk-e?  Nem tudom visszaadni a gondolatait csak érzem, hogy ti nagyon jól vizsgáztatok és köszönöm nektek, mert reményt ad, hogy hátha nekünk is sikerül.

Nagyon jó nézni Mártika mosolyát. Igen ez volt ő!

Egy másik emlék is eszembe jutott nézve a képeket. Dóra még nem volt meg, Erzsike néninél ültünk és beszélgettünk. Zsuzsa anyja ölébe ült és ahogy Mártika beszéd közben ránk nézett, mindig megfogta az arcát és maga felé fordította. Márta angyali türelemmel tűrte és mondogatta, most beszélgetek.  Zsuzsa sem hisztizett, nem is szólt csak rendületlenül fordította maga felé Édesanyja arcát. Aranyosak voltak.

Millió puszi:

Ágnes és János

 
...

Szép szavakat, vigasztaló szavakat nem tudok írni, csak közhelyeket. Nem tudom Mártika mennyit szenvedett, mennyire volt számárra már megváltás a hazatérés. Anyunál szégyen vagy sem, nem tudom, de az első napokban én megkönnyebbülést éreztem, mert úgy láttam az utolsó napokban, hogy nagyon szenved és már akkor napok óta nem tudtunk kommunikálni, csak azt láttam, hogy naponta szaporodnak a sebei , a kék foltjai és még megrándul az arca fájdalmasan , ha hozzáérünk. Igy hát megkönnyebbülést éreztem, hogy bevégeztetett és már nem szenved. És most hiányzik nagyon. Rossz hazajönni az üres lakásba (János rendszerint később jön, mint én), és mondanám a napi élményeimet és nincs kinek, üres a ház. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy sajnos nem biztos, hogy most a legnehezebb. De, ahogy a lelkészünk mondta, a temetés alkalmával, ez egy hálaadó istentisztelet, mert hálát adunk mind azért amit benne kaptunk, és tudjuk, hogy csak előre ment, mert a mi Atyánk házában sok a hely és ő csak előkészíti számunkra is a helyet. 

A most felmerülő emlékem róla, amikor Áronkával hazajöttünk a kórházból és nagyon keveset szopizott, annak is nagy része visszajött a bukásnál, akkor kétségbe esve hívtam Mártikát, hogy mi a teendő és hisztisen tiltakoztam, hogy  nem akarok tápszert adni, olyan kedvesen, annyi együtt érzéssel vigasztalt, hogy ne aggódjak, nincs semmi baj ez normális, csak próbálkozzunk, figyeljünk, ha a baba nem lusta, akkor előbb-utóbb beindul, csak ne hisztizzek, ne aggódjak, mert az árt a tejnek. Nagyon jó volt, megnyugtató és biztató és az a tudat is, hogy bármikor felhívhatom, nagyon sok erőt adott. Szóval nekem most a gyakorló, jó gyerekorvos jutott először is eszembe.

Adjon az ÚR vigasztalást mindannyiótoknak!

Millió puszi:

Ágnes és János