Anyuéktól hallottam mi történt. Az együttérzésem mellett két dolgot szeretnék küldeni: az első az egyik írásom, amit nemrégiben írtam részben erről is, a másik pedig ma reggel akadt a kezembe, és rögtön Laci bácsi jutott róla eszembe. Ezekkel, ha nem is tudok sokat ennek a nehéz keresztnek a hordozásába besegíteni, talán mégis kapaszkodót nyújthatnak. Az elsőt Anyuék mondták, hogy küldjem el, a második viszont úgy éreztem, hogy egyenesen Laci bácsinak szól és rögtön el is akartam küldeni. A Mai ige nevű áhítatos füzetben mára a következő részt írták:
"Szeptember 17. Kedd- Újrakezdés
"Gyászukat örömre fordítom…" (Jer. 31:13)
Tom felesége, Elle halála után búskomorrá vált. Egy óra hosszat tartott, míg kiöntötte fájdalmát. Nos, a katarzis jó, megmutatja mit kell kezelni életedben. Ám a kibeszélés önmagában még nem változtat semmit. Ezért a tanácsadója megkérdezte: "Ha fordítva lenne a helyzet, és te haltál volna meg előbb, mit szeretnél, hogy Elle mit tegyen?" Azonnal jött a válasz: "Menjen, és élvezze az életet!" Abban a pillanatban, hogy kimondta, fény gyulladt benne, és így szólt: "Túl sokáig sajnáltam magamat. Mindketten utáltuk, ha az emberek magukat sajnálták. Élni fogok, célokat fogok kitűzni, és visszamegyek a gyülekezetbe." Megtette, és amikor legközelebb a tanácsadójával beszélgetett, Tom már elkezdte újjáépíteni az életét. A fájdalom még mindig ott volt, de elkezdett továbblépni úgy, hogy cselekvésbe fogott. Freud azt tanította, hogy a tudatalatti meg tud szabadulni a fájdalmas emlékektől a pszichoanalízis módszerével. Felvetése azonban téves volt, mert az emlékek, jók, avagy rosszak, mindig is a részünk maradnak. Ez a tanítása ráadásul oda vezethet, hogy azt hisszük, elég a problémákat kibeszélnünk és semmi egyebet nem kell velük kezdenünk. Vannak emberek, akik hamarabb túljutnak a gyászon, mint mások, sajnos vannak olyanok is, akik sohasem jutnak túl rajta. neked azonban nem kell az utóbbiak közé tartoznod! Isten azt mondta: "Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után" (Jer. 31:13). Isten át tudja fogalmazni a múltadat, és jelentést tud adni neki. Segít, hogy hálával tudj visszatekinteni, és bátran nézhess a jövőbe. Hogyan? Úgy, hogy a fájdalmas emlékeket ösztönző erővé és bölcsesség forrásává teszi. Kérd őt, és megmutatja hogyan!"(maiige.hu)
Kívánok sok-sok erőt, imával és odagondolással mindannyian Laci bácsi mellett vagyunk.
Flóra
Különös álmot láttam az éjjel. Óriási veszedelemben voltam,
egy láthatatlan bestia elől menekültem fejvesztve, mikor hirtelen egy gigászi,
fényűző palota hatalmas kapuja előtt találtam magam. Vadul törtem a fejem,
hogyan is juthatnék be a legkönnyebben, de néhány pillanat alatt világossá
vált, hogy felettébb nehéz dolgom lesz. Az ablakok szorosan záródtak, s az
építő pont annyira helyezte őket magasra, hogy hiába szökdécseltem,
nyújtózkodtam és próbáltam meg felkapaszkodni, próbálkozásaim az utolsó
centimétereknél kudarcba fulladtak. A kastélyt sűrű, áthatolhatatlan, tejfehér
köd ölelte körül, sem fölfelé, sem oldalvást nem láthattam, mekkora is lehet az
előttem tornyosuló rettenetes monstrum. Az erődítményt irdatlan vaszárak óvták
az illetéktelen betolakodóktól, képtelenség volt rajtuk erőszakkal áthatolni,
így hát minden csel, melyet nagy hirtelenjében kieszeltem, eleve halálra volt
ítélve. Ide lehetetlen volt csak úgy, sundán-bundán beslisszolni. Márpedig én
be akartam jutni, bármi áron. A leghalványabb sejtelmem sem volt, pontosan mi
elől is menekülök, s mi késztet erre az elkeseredett vállalkozásra, hogy ezen
az áttörhetetlen kapun belül keressem a biztonságot, de a lelkem mélyén
kapálózott valami, ami azt sikította, őrjöngte, hogy be kell mennem, mert
rögvest a bestia martalékává válok. Éreztem a tarkómon az utánam loholó fenevad
zsibbasztó, bénító, kénes leheletét, éreztem, hogy a sarkamban van. Már gúnyos
kacaját is hallani véltem, mikor egyszerre apró öklömmel vadul ütni kezdtem a
kaput. Ez volt az utolsó lehetőség. A tömör fán nevetségesen tompán csattant
minden egyes ütésem, mire elkeseredettségemben még erőszakosabban vertem a
kaput. Reményvesztettségem azt súgta, senki sem hallhat meg. A démoni hahota
egyre erősebbé vált, éreztem, hogy elhagy minden erőm, de az utolsó leheletemig
püfölni akartam a kaput. Körmeimet belevájtam a fába, és a könnyeimet át
próbáltam meg utoljára, szinte már csak kaparászva segítségért kiáltani. Mikor
a rettegés és a bestia már épp felemészteni látszottak, láss csodát, hirtelen
óriási vihar kerekedett, s ájulásomból feleszmélve a kapun belül találtam
magam.
Egyik ámulatból a másikba esvén lélegzet-visszafojtva
szemléltem az engem körülvevő fantasztikus világot. A terem, melybe oly
hirtelenjében csöppentem, minden képzeletemet felülmúlta: ajtók s emberek
milliárdjait láttam, akik zaklatottan szaladgáltak ide-oda, hogy bejuthassanak
az ajtókon. Voltak egyszerű, dísztelennek látszó bejáratok, de láttam
gyémánttal kirakott, grandiózus változatokat is. A rendkívüli az volt, hogy az
ajtókon csak befelé volt közlekedés, kifelé nem jött senki. Tudtam, hogy
valamiféle előszobában lehetek, s valami céllal kerültem ide, melyet nem tudtam
megállapítani, de késztetést éreztem, hogy mihamarabb megtaláljam, továbbá, ha
valóban biztonságban akarom tudni magam a fenevadtól, minél előbb tovább kell
jutnom. Rögvest a legszebb, legpazarabb ajtóhoz nyomakodtam. Itt csakis valami
szenzációs dolog várhat. Láttam, hogy éppen előttem sugárzó arccal suhan be
valaki, így hát én is reményteljesen ragadtam meg a kilincset. Az azonban nem
engedett. Biztosan beragadt. Megpróbáltam még egyszer. Továbbra sem nyílt.
Hiába ütöttem-vertem, püföltem, húztam, toltam, rángattam, makacsul ellenállt.
Könnyek szöktek a szemembe az elkeseredettségtől. Biztos voltam benne, hogy
valami varázslatosan izgalmas dologról maradok le. Ahogy szipogva körülnéztem,
észrevettem, hogy vannak emberek, akik csakúgy mint én, megtörten,
tanácstalanul kolbászolnak ide-oda, ezt az ajtót is rángatják, azt is, vagy
bejutnak, vagy nem, és vannak olyanok, akik bár nem jutnak be, mégis derűsen
baktatnak egyik ajtótól a másikig, s mikor az egyik végre-valahára kinyílik,
ragyogó szemmel tűnnek el a titkos félhomályban. Odamentem az egyikükhöz, mert
felettébb furdalt a kívácsiság, vajon mi lehet a titkuk. Azt felelte, hunyjam
be a szemem, és várjak. De szigorúan tilos közben kukucskálnom és körülöttem
lévő lótást-futást figyelnem; nyugodtan kell várakoznom és figyelnem. Azzal
eltűnt. Micsoda hülyeség! - gondoltam. De mivel további húsz ajtó sem nyílt ki,
hiába is próbálkoztam, s nem tudtam a milliárdnyiból melyik az az egy, amit
választanom kell, így hát megálltam valahol a tömegben, behunytam a szemem és
vártam. És vártam, vártam, vártam és vártam. Nem történt semmi. Egyre
nyugtalanabb lettem. Mi van, ha becsaptak? Mi van, ha gúnyt űzött belőlem az az
ember? De hiszen képtelenség, olyan boldogság és megnyugvás sugárzott az
arcáról. Na jó, várjunk még egy kicsit. Továbbra sem történt semmi. Mikor épp
dühösen kinyitottam volna a szememet, meglepetésemre éreztem, hogy egy
láthatatlan erő megragadja a csuklómat, és maga után von. Teljesen más irányba
vitt, mint ahol én eddig keresgéltem, de tudtam, hogy semmi esetre sem szabad
leskelődnöm, különben megszűnik a varázslat. Csak mentünk és mentünk, mintha
soha nem akarnánk célhoz érni. Egyszeriben megálltunk. A láthatlan segítő
hátralépett, én pedig hatalmas várakozásokkal telve tágra nyitottam a szememet,
hogy megláthassam végre az ajtót, mely feltárja előttem a csodát... (folyt.
köv.)
A csoda, amit vártam, elmaradt. Amikor megpillantottam az
ajtót, ahová a titokzatos erő vezetett, a csalódottságtól és a dühtől a lélegzetem
is elakadt. Kövér könnycseppek gyűltek a szemembe, és legszívesebben ordítva
elszaladtam volna, vissza egészen addig a pompázatos ajtóig, ahol először
akartam bemenni. Már bántam, hogy hagytam magam vakon vezetni, de ekkor
megszólalt láthatatlan vezetőm:
- Tudom, hogy nem ez az, amit vártál, mégis arra kérlek,
nyúlj a kilincshez, és menj be.
Duzzogva hallgattam.
Duzzogva hallgattam.
- Csak arra kérlek, bízz bennem. Bízd rám magad egészen,
hadd vezesselek, és ígérem megtalálod a küldetésed, amiért e kastélyba kerültél,
s a végső biztonságot is a fenevad elől.
Még mindig nem voltam meggyőzve. Ekkor az Ismeretlen
szétnyitotta a kabátomat, s a nyakamban egy láncot pillantottam meg, melyen egy
aranypénz függött, s annyi volt rávésve: szeretet.
-
Ez micsoda? –kérdeztem meglepetten. Nem vettem
észre, hogy miféle nyakéket viselek.
-
Mindenki, aki belép a várba, ezt kapja tőlem
azzal a feladattal, hogy mások javára használja. Ám csak az tudja ezt megtenni,
aki behunyja a szemét, és engedi, hogy vezessem.
Most már érdeklődéssel
hallgattam.
-
Ha a Végső Biztonságot meg akarod találni, el
kell fogadnod, hogy tudom, mi a legjobb neked, és az utat is ismerem, melynek
során a legjobb dolgokat kapod. Még akkor is, ha sokszor nem érted, miért ezt
vagy azt az ajtót nyitom meg előtted, bízz bennem. A nyakadban lévő
szeretet-érmét arra kell használnod, hogy az embereket, akikkel az ajtók mögött
találkozol, rávedd, hogy hunyják be ők is a szemüket, s hagyják magukat
vezetni, hogy ők se vakon és céltalanul futkossanak, az ő életük is teljes lehessen,
s majdan ők is használhassák az érmét mások megsegítésére. Szeretettel csodákat
tehetsz. Szeretném, ha minden út a Végső Biztonság kapujában futna össze, s
mindenki biztonságban lenne attól a rettenetes bestiától, ami téged is
majdhogynem felfalt. Érted már a kastély rendszerét?
Na, ez így mindjárt más. Tudtam,
hogy nem lesz könnyű, de eszi fene, gondoltam, nincs veszteni valóm. Lenyomtam
a kilincset, és beléptem az ajtón. Óriási, hófehér márványterembe értem, s egy
szörnyen meredek csigalépcső meredezett előttem. Éppencsak egy lépcsőfokot
láttam magam előtt, de tudtam, hogy mindenképpen el kell indulnom, nem lehet
visszakozni.
Minden grádicsnál rettenetes küzdelmet folytattam, s csak
jónéhány fájdalmas esés után ébredtem rá, hogy minden lépcsőfoknál az
előzőeknél megszerzett tapasztalatot kell használnom, ha nem akarok
unos-untalan elbukni. Minden fok a következőre készített föl, így fejlődtem
lassan és fokozatosan, s lettem képes újabb falakat és lépcsőket megmászni.
Sosem kaptam erőmön felüli feladatot, bár a kénes szagú fenevad minden egyes
alkalommal igencsak igyekezett, hogy elkapja a lábamat és a mélybe rántson. A
legfájdalmasabb pillanatokban csöndben behunytam a szemem, és vártam a
Láthatatlan Kézre, amely hűségesen felemelt és hordozott, amikor szükségem volt
rá. Soha nem hagyott cserben. Sokszor behunyt szemmel haladtam, s nyitottam be
számomra visszataszító ajtókon, sosem tudva, mi vár majd mögöttük, milyen
lépcsők tornyosulnak majd előttem, de egyvalamit pontosan tudtam: jó felé
tartok, s hamarosan célba érek. Rengeteg ember volt körülöttem. Minden
lépcsőnél újabb ajtók nyíltak, ahonnan újabb emberek csapódtak hozzám. Volt,
amelyikük csupán néhány percre tartott velem, de volt, aki megfogta a kezem, s
tudtam, sokáig elkísér. Volt, akitől könnyekkel búcsúztam, volt, akit
megkönnyebbüléssel engedtem el, és voltak olyanok is, akik eltűntek egy-egy
ajtó mögött, majd később visszatértek. Egyvalami azonban mindnyájukban közös
volt: az útjuk az enyémet keresztezte, s én felelősséggel tartoztam értük. A
nyakamban lógó tálentum-képességeket használtam arra, hogy megismertessem velük
a vak bizalom csodáját; az útét, amely bár különbözik az enyémtől, a Végső
Biztonságba fut, ha bíznak a Láthatatlan Vezető szelíd irányításában. Utam
során minden jót megkaptam, amit csak lehetett, s végül eljutottam abba a pazar
terembe is, ahová másokkal egyetemben olyannyira be akartam jutni. Azok, akik a
díszes kapun mentek be, ahol eleinte én is akartam, céltalanabbul és
rémültebben loholtak ide-oda, mint bárki, akivel addig találkoztam. Elvakította
őket a terem pompája, s még véletlenül sem akarták behunyni a szemüket.
Szomorúan döbbentem rá, hogy a fenevad játszótere volt ez, ahol játszi
könnyedséggel falta az emberek lelkét. Hálás voltam, hogy hatalmas küzdelmeken s
kopott ajtókon keresztül jutottam el idáig, hogy ezáltal legyen erőm felvenni a
harcot, s ne tévesszen meg a legkáprázatosabb díszlet sem. A legkimerítőbb,
legiszonyúbb küzdelem árán tudtam csak a riadt arcokra mosolyt, s a nyugtalan
lelkekbe békét varázsolni, ám minél többen lettek, annál boldogabbá váltam,
mert rájöttem, ez a csodás küldetésem. Egyszerre azonban kürt harsant, s
tudtam, hogy utam végéhez ért. Kitártam az utolsó ajtót, s bár a vakító
fényességtől semmit sem láttam, éreztem, hogy Valaki átölel. A Végső Biztonság
kapujában álltam, ott, ahol bárki útja végződhet, csupán egyetlen döntést kell
meghoznia: behunyni a szemét és belépni az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése