2013. október 26., szombat

Kondoleáló levelek - 56.

Kondoleáló levelek - 56. 

Már tegnap este értesültünk a Márta haláláról. Nem akartuk elhinni. Ma reggel felhívtam Juhász Lacit, majd Ferit, s ők megerősítették. Most este aztán hívott Barna sógorom, s mondta, hogy Te nekik is megtelefonáltad.

Testvéri szívvel Veled, Veletek vagyunk.
Mártával kapcsolatos érzéseimet ma hajnalban az alábbi írásba foglaltam, Erzsébet is beleegyezett, hogy elküldjem.
Ha gondolod, oszd meg Gyermekeitekkel, Márta nénivel és Márta testvéreivel is.

A jó Isten adjon Nektek erőt, testvéri szeretettel kívánja


Erzsébet és Tamás




Mártuska

Tizennyolc évesen tudtam meg: nem hallja szívesen a becézést, sem ő, sem szülei. Igaza volt. Már felnőtt. Tizenhat éves nagyleányt nem kell kicsinyíteni. A többi „magyarországi” unokatestvért sem kisebbítettük többé. Rendre leszoktuk a nagyszüleinktől, szüleinktől hallott és meghitté vált becéző megszólításokat. Palika, Ferike, Vikica és Lacika csak egyik kicsinyítő képzőjét veszítette el. Nem lett belőlük Pál, Ferenc, Viktória és László, hanem maradt a németes (?) „i”: Pali, Feri, Viki, Laci. Ám Gáborka Gáborrá, Istvánka Istvánná komolyodott. Ági – érdekes módon – mindig Ági volt, és Ági maradt. Így mondtuk-mondjuk nekik is, emlegetni is így emlegettük-emlegetjük őket.
Mártuskával nem így volt. Szemtől szembe – ötven éven át – Mártának szólítottuk, de kivétel nélkül mindig Mártuskának emlegettük. És nem csak azért, hogy az Édesanyjától, Juhász Mártától megkülönböztessük. Hanem mert volt benne valami olyan kedves, gyermekies vonás, amiért ez a név illett Reá. Mert szívből és hangosan nevetett, mint a nyiladozó értelmű, a világra felismeréssel és ámulattal rácsodálkozó négy-ötéves kisgyerek, aki megérzett-megértett valamit a környezet, az emberek mulatságos sutaságaiból. Mert tiszta nézéssel, csengő hangon – már-már kíváncsian – úgy érdeklődött sorsunk, családtagjaink, életünk apróbb részletei felől is, mint a mások bajain meghatódni tudó, vagy másokkal együtt-örülő kamaszlány. Mert olyan őszinte örömmel ismerte el mások értékeit, ahogy ezt csak a romlatlan, nyitott gyermeki lélek tudja tenni. Büszke volt mérnöki találmányairól elhíresült édesapjára, hiteles pedagógus édesanyjára, erdőmérnök bátyjára, sikeres pszichiáter öccsére. Felnézett férjére, az „áldott orvosra”, aki elismert nefrológusként „felfuttatta” a református Bethesda kórházat, s amikor kellett, lemondott pályasikereiről, hogy teljes tudását, egész orvos-lelkét unokáinak és Neki szentelhesse. Tiszta örömmel „dicsekedett” leányai, unokái növekedésével, testi-lelki-szellemi előmenetelével.
Sok minden mást – többet, jobbakat – csak az Övéi: édesanyja, férje, gyermekei és unokái tudnak Róla, de ezt a nevével őrzött gyermeki szépséget én csak hálával tudom felidézni. Gyászomban is örülök annak, hogy Dr. Fazakas Lászlóné Dr. Vidovszky Márta, a gyermekek orvosa ilyen igaz és jó gyermek maradt.
Ne haragudj, Márta, Te nekem mindig Mártuska leszel. Ezután szemtől szembe is, örökké Mártuskának foglak szólítani.

Nincsenek megjegyzések: